Mikor meg szokták kérdezni tőlem, hogy mióta nem eszem húst és miért döntöttem így, van, hogy csak röviden felelek, olykor viszont kicsit távolabbról indulok az időben. Most az utóbbi verziót írom le.

Magával a spiritualitás fogalmával a 2014-es év folyamán találkoztam. Ekkor még minden nagyon újszerűen hatott rám. Így utólag visszatekintve, azt hiszem szinte törvényszerűen követték egymást akkoriban az események és szép sorban begyűrűztek az életembe azok a személyek, akiknek köszönhetően egyre szélesebbre tárult ennek az új – és felfedezésre váró – világnak a kapuja. Talán mondanom sem kell, hogy többen közülük vegetáriánus életmódot folytattak. Megszerettem a gondolatát, hogy lehet akár így is élni – az állatok érzéseit és életét maximálisan tiszteletben tartva – és az elhatározás szépen lassan kezdett megérni bennem.

A döntés viszont még egy ideig váratott magára, 2016 decemberében született meg bennem. Csodás időzítésnek tartottam összekötni a 2017-es év újévi fogadalmával. Juhú – gondoltam magamban – most már sínen vagyok. Karácsonykor még megeszegettem a magam rántott hús adagját, szilveszterkor pedig terítékre került a jól megszokott virsli. Viszont tudtam, hogy holnaptól minden más lesz! Az óra 00:01 percet ütött és megkezdtem az új hús mentes életemet.

Amilyen büszkén vágtam bele, olyan szégyenteljesnek éreztem a „bukásomat” körülbelül másfél hónappal később. Sosem felejtem el, ahogy kinyitottam a hűtő ajtaját, farkasszemet néztem a szalámis pizzával és éreztem, hogy ha lúd már legyen kövér alapon nyúlok a májkrémért. Aznap májkrémmel megkent szalámis pizzát ettem…

Lehetett volna ez egy apró botlás is, de nem, a következő napokban bepótoltam mindent, amiről úgy éreztem, hogy másfél hónapig kimaradt az étkezésemből. Lógó orral tudomásul vettem, hogy ez nekem nem megy. Maradok húsevő.

Ebben az évben több változás is történt az életemben (munkahely váltás, költözés, egy enyhébb betegség kialakulása) és a táplálkozásomat mindeközben meglehetősen elhanyagoltam. Éreztem, hogy nem jó az irány amerre tartok, valamin változtatnom kell.

2017. december 3-án, egy vasárnapi napon épp a nagymamámnál ebédeltünk. Húsleves majd rántott hús krumplival és rizzsel volt a menü. Mertem magamnak levest és minden szándékosság nélkül csak lé és zöldség került a tányéromba, hús nem. A mamámnak ez feltűnt és megkérdezte, hogy szándékosan nem mertem-e magamnak húst. Nemmel válaszoltam, viszont azonnal belém hasított a gondolat, hogy talán most jött el a megfelelő pillanat. Kicsit harcolt ellene az elmém, mert hát ezt nem terveztem el, nem kötődik semmilyen különleges naphoz és különben sem készültem fel rá. Azonban hagytam, hogy a döntés meghozza önmagát és mire a leves elfogyasztásának a végére értem már szándékosan nem kértem rántott húst, csak köretet.

Így váltam én vegetáriánussá. Az első két hónap ekkor is nehéz volt, előfordult, hogy „elvonási tüneteim” voltak és remegtem, volt, hogy álmodtam még róla, hogy húst eszem, viszont kitartottam. Már nem csak fejből és konokul, hanem szívből és meggyőződésből.

Ha pár mondatban kéne összefoglalnom a tanulságot, akkor ezeket emelném ki:

• Attól, hogy valamit elhatározunk, még nem biztos, hogy meg is értünk rá.
• Az egó szereti a különleges dátumokat, eseményeket, körülményeket, a Lélek azonban nem ragaszkodik ezekhez, számára elegendőek az egyszerű, tiszta és igaz dolgok.
• Ha valamire vágyunk és az a Lelki fejlődésünket szolgálja, akkor csak idő kérdése, hogy támogatásra leljünk segítő személyek, esetleg szorító (rákényszerítő) körülmények vagy saját sugallataink formájában.

Remélem hasznos volt a történetem és segített rámutatni arra, hogy mind bukdácsolunk olykor az úton és hogy a vegetáriánus vagy vegán életforma teljes mértékig saját döntésen alapul, semmilyen esetben sem kikövetelhető. A jógikus megközelítés az ahimsa (=nem ártás) elvéből indul ki, hogy ne ártsunk egyetlen élőlénynek sem. Azonban húsevő embertársaink becsmérlése és esetleges kiközösítése is éppen úgy himsa (=ártás) mint az állatok elleni erőszak, csak legfeljebb enyhébb módon.

A jó példa mutatása a legjobb választás és a legtöbb, amit tehetünk.